Sokat gondolkoztam, hogy nem e lép át egy határt, ha elkezdek mesélni róla. Nem lesz-e több a jelentése, ha belefoglalom az életem egy részébe. Nem lesz nagyobb a vágyódás, mint amúgy. Azonban kénytelen vagyok belátni, hogy beletalált az életembe, tehát szóra kell hívnom.

Az életem egy nem túl látványos, vagy érdekes pontján találkoztunk. Egy mosolyra futotta, de valahogy úgy volt ez, mint az életemben most is nagyon fontos emberekkel: tudtam, hogy újabb állomáshoz értem. Mert ha felidézem az embereket, akik körbevesznek, mindenki első mosolya ott nyugszik a gondolataim között. Elő tudom hívni a helyet, az évszakot, a ruhájukat az emlékeimből – akár egy mozgóképsorozatot. Nem mindenkivel a valós „első” mosoly jelentette azt a bizonyos pillanatot. Van olyan, akivel túl voltam már jó pár hónapon, vagy éven, mire megéreztem a jelentését. Benne már az is különleges, ahogy a bemutatkozásunkkor összenéztünk. Egy asztalnyi távolságban. Tiszta volt a homloka, nem ráncolta, nem ült a szemében sem előítélet sem kétség, az arcán felfelé mozduló izmok pedig barátságos, bíztató görbületet adtak az ajkainak. Ha nem hinnék nagyon régóta a reinkarnációban, akkor abban a pillanatban biztosan eszembe jutott volna, hogy jó pár élettel ezelőtt is bemutatkoztunk már, és most csak az új matériáknak kell megbarátkozni egymással.

Talán túl hamar jöttem erre rá. Jó lenne kicsit bevárni egymást, de kezdem most, húszévesen, úgy érezni, hogy nem mindig van már erre időm. Szeretném összekapdosni az embereket, akiknek most még hatása lehet rám. Be akarom szívni magamba a beszélgetéseket. Bele szeretnék nézni ezeknek az embereknek a fejébe, meghallgatni az álmaikat, és megérteni a legszomorúbb képeket, amiket valaha láttak.

Szóval ráborítottam mindent. Sötét volt, és ez mindig segít megnyílni. Még az út menti lámpák is alig-alig húztak fénysávokat az arcán. Nekem csak a tarkóm találták.

Azt mondta sokat szokott gondolkodni. A szívem hevesen kezdett verni a mellkasomban, akár a kalitkát először látó madárkának. Szerettem volna a kezébe adni, hogy vigyázzon rá, amíg mesél… de elrontották a pillanatot az üzleti skype közönyös pixelei, meg az elcsúszó időzóna, amiben ő már hazavágyott én pedig csak az ebédlőig jutottam. Inkább lepréseltem a munkahelyi határidőnaplómba a kis cetlit, hogy mindig emlékeztessen az apró kedvességekre. Hogy mindig hálás legyek. Akkor is, ha egy nap soha többet nem beszélünk egymással.

Mert biztos vagyok benne, hogy ő is, én is cipelünk a közös kis életeinkből néhány dolgot. Még nem jöttem rá, hogy mit kellene kijavítani, hogy ebben az életben jól működjön, de nem fogom hagyni, hogy kifolyjon az idő a kezeim közül. Az elválás pillanatáig megtöltöm a közös perceket nevetéssel és tanulással, aztán kielemzem nagy magányomban, amíg zenét hallgatok, ő pedig gondtalanul alszik mellettem. És meg tanulok örülni neki, hogy mennyire hasonlítanak egymásra ők, és megértem, hogy miért vonzanak olyan erősen a szavak, amik egy picit komolyabbak a megszokottnál.

És elfogadom, hogy én minden barátomba kicsit talán többet látok a nagy rajongások között.