Egyedül érzem magam a minden napok nyomásával. Reggel egyedül kelek, kirámolom a ruhám (az ágy másik oldalán úgysem fekszik senki, nyugodtan odaboríthatom), nem kell versenyezni, hogy kinek kell jobban mosdóba mennie, én ellenőrzöm az ajtózárt magam után, saját magam sétál velem a munkahelyemig, egész nap magamban küzdök a napi teendők okozta feszültséggel, tizennégy óra robot munka után csak a sötétség és a hideg vár az épület ajtaja előtt, egyedül BKV-zok haza, a reggeli zárt én kulcsolom ki, én kapcsolom fel a villanyt, egyedül vacsorázok, egyedül keresek sorozatot elalváshoz. Így telnek a hétköznapok. Egész nap az este kilenc órás 3-10 perces időtartamú beszélgetést várom, mert akkor hallak. És bár nem mondasz sokat, nekem sokat jelent.

De az utóbbi időben ez sem boldogít. Nyúzottnak hangzol, fáradtnak, elkeseredettnek. Nem tudtam, hogy az ember hangja képes megöregedni - a tiédet matuzsálemi korúnak hallom ilyenkor. Magam elé tudom képzelni az arcod, hogy táskásak a szemeid, fakó a bőröd, ráncolod a homlokod. Mind a kettőnkön akkora a teher a hétköznapokon, egyikünk sem akarja terhelni a másikat. Hallgatunk, meg a vacsoráról beszélünk. Arról, hogy szeretjük egymást. Félig hazudozott pozitivizmussal jelülönk ki újabb és újabb hatáidőket: csak ezt kell megvárni, utána jó lesz - de jó még sosem volt. Maximum nem olyan szar. De mind a ketten lassan savanyodva várakozunk. Létezik jó ember, rossz időben? Nem hiszek ebben. Ellenben naiv ábrándokkal telve várom a napot, amikor reggel nyolcra dolgozni mész és este ötre hazajössz. Addigra én is kevesebbet fogok dolgozni, ígérem. De talán én vagyok a kevésbé talányos, nem?

Egyszer azt mondtad, hogy szerinted tulajdonképpen nem lehet dependencia nélkül létezni. Hogy muszáj egymásra támaszkodnia az embereknek egy párkapcsolatban. De tudod, ma úgy érzem egyikünk sem támaszkodik a másikra és ebben lassan végelgyengülünk. A hétvégén letetted a fejed a párnára és azonnal elaludtál - utána már indultunk haza, te a laktanyába, én az albértletbe. Így maradtunk el egymás mellett. Összekapaszkodtunk, de nem mondtunk semmit. És mintha egyre gondolnánk, azt kéred: "a jövöhétvégén lehetnénk csak kettesben? Csak veled akarok lenni, egész hétvégén."

És én rábólintok. Mert itt az újabb kijelölt cél: csak a hétvéig kell kihúzni... és az már nagyon jó lesz. Utána pedig jelöljük a következő időintervallum végpontot, amíg jó nem lesz.

Sokat aggódtam azon, hogy a távolság miatt meddig fog még tartani a szellős találkozásaink sora. Nagyjából a hétvégékre szorítkozott a látogatások száma, akkor is sokszor már csak éjszakai hideggel érkezett az ajtómig. Ez sokszor szomorúságot, majd a sokadik napra sztoikus távolságtartást plántált belém, teljesen tudatlanul készítve a leválásra. Hogy azért nem jön, mert nem vagyok elég szórakoztató. Könnyen egysíkúá váló, lejárt, de retronak sajnos túl silány minőségű, rongybaba vagyok.

Ám a karantén váratlan fordulópontot hozott a kapcsolatunkban: mióta letelt az a két hét szeptember elején, már megint képtelenek vagyunk leszakadni egymásról. Sokszor rácsodálkozom a kaputelefon csörgésére, mintha újra és újra elfelejteném, hogy szabad ki-bejárása van kulccsal a lakásba. Ami viszont még meglepőbb, azaz ahogyan a zsigereim nem unják még a folyamatos táncukat, vagy a vérnyomásom az ingadozást. Hogy a hasam a jól ismert izgatottságtól összerándul, majd megtelik a pillangók szárnycsapásaival és az arcomon ott árulkodik azaz idült mosoly. Hogy nem múlik kölyökkutya-lelkesedésem, amíg várom, hogy a csengés után tíz lépéssel ránehezedjen a keze a kilincsre. Hogy sosem unom meglátni.

A héten rengeteget dolgoztam, úgyhogy nagyon jól esett a közelsége, a megnyugtató kedvessége, és az a kitüntetett figyelem, amit keveseknek osztogat. Tegnap reggel még levegőt venni se volt igazán időm, és teljes elkeseredettséggel ültem a laptopom előtt fél nyolckor, már két munkahelyi hívással a hátam mögött, eurós és dolláros üzleteket böngészve.

"Mi a baj?" kérdezte. Én pedig frusztráltan elmagyaráztam, hogy szerettem volna zuhanyozni, de legalábbis megmosni a fogam, de ezer dolog van és mind határidős.

"Megmossam én a fogad?" Először azt hittem viccel. Úgyhogy együtt nevettünk, miközben elhárítottam.

"Dehogy! (...) Vagy mi, komolyan?"

"Persze." Szeme se rebbent. Én még mindig kicsit szédülten a kora reggeli kómától próbáltam kibogozni, hogy ez vajon hol helyezkedne el a párkapcsolati skálán. Nem nyomkodjuk egymás pattanásait. Orrfújás után nem kérjük meg a másikat, hogy ellenőrizze a váladék nem ragadt-e esetleg valahova, ahova nem kellene. Ha reggel felébredünk, csak fogmosás után csókolózunk. De ki szoktuk szedni egymás csipáját és ha valamelyikünk túl fáradt már este, akkor átszoktuk egymást öltöztetni pizsamába. Tulajdonképpen nagyon szolidak vagyunk. Jó, egyszer részegen köztéren könnyítettünk magunkon, közben pedig hangosan kacagva kapaszkodzunk egymás kezébe. De azért itthon még csukott ajtó a jellemző.

Végül olyan nevetségesnek ítéltem a felajánlást, függetlenül az initmitási mércétől, hogy elfogadtam. "Most már kíváncsi vagyok, hogy ezt hogyan képzelted." Tettem hozzá és tényleg nem mozdtam a laptop kijelző elől, amíg ő meglepő jó kedvvel elkacsázott a fürdőszobánkba. Ahogy visszaért, elújságolta hogy az én sorrendemben csinálta: előbb vizezte a kefét és csak utána nyomott rá fogkrémet. Tudom, hogy ő fordítva csinálja, és ettől nekem pocsolyává olvadtak a belsőszerveim, hogy nem csak én vettem észre az ő szokását, hanem ő is az enyémet. Aztán szólt, hogy vicsorítsak, ha kell - hát úgy tettem, közben pedig a külföldi dolgokkal foglalkoztam tovább. Instruált, ha kellett, és aztán tényleg ennyi: megmosta a fogam. A végén a kezembe nyomott egy poharat, ami félig volt töltve vízzel, én pedig gargalizáltam.

Egész nap ezen nevettem utána: hogy megmosta a fogam! Ki csinál ilyet? Ez olyan... tipikusan gusztustalan lányregényes fordulat. A rosszfiú, aki gyengéd és végtelen mód figyelmes a szeretett lánnyal. Akinek a kényelméért minden hülyeséget megtenne. És nem tehetek róla, de nekem még a piros pöttyös könyvek világán is túl szárnyalnak a gondolataim azóta is. Arról, hogy egyszer majd talán olyan öreg leszek, amikor már minden fájni fog. És talán ő akkor is olyan ember lesz, aki megmossa majd a fogam egy kedd délelőttön, pedig neki se lesz valószínűleg könnyebb. És esküszöm, én is megtenném neki. Ma, holnap, két év múlva, a halálunk előtt.
Mert ebben hiszek végre. Hiszen ő minden, amit elképzeltem valaha magamnak. És tiszta szívvel bízom benne, hogy mi csak még összébb csiszolódunk majd az évek alatt, és nem pedig kinőjjük egymást. Hogy egy nap nem kell eldöntenünk, hogy kinél lakjon a közös cica, mert mi hárman már mindig itt leszünk egymásnak. Elhiszem, hogy velem képzeli a jövőjét, és elhiszem, hogy egy klassz kis családot tudunk majd összedobni. Elhiszem, hogy nem kell félnem, amikor ezekről beszélek - hogy hangosan kimondjuk és ettől nem rémül meg egyikünk sem. Hiszek a tegnapokban és a holnapokban. Hiszek a hosszú telek összebújásaiban, az élet hosszig tartó ábrándban, a nehezen induló ébredéseiben, ahogy megcsapja minden reggel a kávé illata az arcom. Hiszek abban, ahogy együtt kifújjuk a füstöt, és hiszek abban, ahogy a főztömet dícséri.
Elhiszek minden kimondott és kimondatlan vallomást.

Mert hát végülis mi másom is lenne, mint a hit?

Ma reggel nehezen ébredtem. Tegnap éjszaka sokáig vártam, hogy lesz-e telefonhívás, vagy sem.

Nem volt.

Persze ezzel semmi baj sincsen.

Nyeglén elütöttem a vérző fejem okozta aggodalmat. "Nem történt semmi!" magyaráztam neked, pedig még ma is zsibbad a seb, ha hozzáérek. Tulajdonképpen rettegtem az elalvástól, de ezt csak azzal jeleztem, hogy az ajtó alsó zárját kikulcsoltam - ha másnap reggel nem kelnék fel, be lehessen jönni a lakásba és ki lehessen menteni a kiscicát.

Olyan drámai vagyok.

Ám felkeltem és a félig nyitva hagyott ajtó jelentését vesztette. Sokáig feküdtem még a párnák közt, na nem mellkasomba fészkelő üresség miatt, amit az ajtó zárt állapota okozott; hanem a tény miatt, hogy milyen hatalmas ez az ágy. Ha-tal-mas! Olyan nagy, hogy harmad magammal is volt már kényelmes éjszakám benne. Meg hát, olyan sokat alszom egyedül, tudod? Egy évvel ezelőtt ugyanezt éltem át: a megüresedett ágy, a soha nem nyíló ajtó. Mindig az éjszakák voltak a legnehezebbek. Most is így van ez.

Csak most jobban sajog. Tudom, tavaly ilyenkor a legnagyobb mélységbe csúsztam bele - olyan pokoli nyúlüregbe, hogy még most is a kievickélés utórengéseit nyögöm.

(De az igazság persze az, hogy még mindig három levél van a hátamon. Három siratás emléke. Elférne egy negyedik is - de azt hiszem önáltatás lenne, ha a régi önmagam iránti nosztalgiára a gyász bélyegét próbálnám rásütni. Látom, hogy szép volt. Próbálom nem az ellenkezőjét hazudni magamnak, csak az az én nagy bajom, hogy a jó dolgokról nem emlékezem meg, csak a rosszakról.)

Nehezen koncentráltam a munkámra, mert tudtam, hogy ma lesz a negyedik éjszakám egyedül. Nem akarom elbagatellizálni: ilyenkor már fojtogat a dolog, hiába töltöm az időm másokkal. Igazságtalannak érzem picit ezt az egészet. Hogy az elején nem engedtem magam elmerülni benne, mert a folytonos kiugrási pontot tartottam a horizonton. Aztán amikor világgossá vált, hogy már rég a bokáimat szorongatja ez a semlyék, akkor még a kezdődő riadalom miatt szorította ki belőlem a zuhanó boldogságot a szubjektív valóság. És itt vagyunk a mostnál. A mostnál: amiben nem tudok felhőtlenül lubickolni, mert olyan ritkás a találkozás. Én értem, hogy a vágy halála a beteljesülés, de nem lehetne mégis valahogyan felváltva élvezni a kettőt?

(Mert én a folyamatos vágyakozásban is kiégek. Nem tudok ilyen hosszú ideig évődni valaki után, akitől semmi nem választ el, csak az emberilét bosszantó légyrajához hasonlító mókuskerék. Mert dolgozni kell. Reggel korán kelni. Este el kell menni még a boltba.
Elkeserít, hogy valami ennyire természetfelettit egy ennyire hétköznapi dolog képes a sarokba szorítani.
Mintha a kis gömböcből sosem szabadultak volna ki a falubeliek, mert a kondásfiú nem élezte meg a bicskáját még a délelőtt.)

És pedig szerintem a vágyat a beteljesülés hiány betegíti meg először. Aztán pedig csak úgy elporlad a megszokásban, mint a régi könyvek lapjai. Ha pedig így történik, akkor mindegy is, hogy a folyamatos katarzis előtti csalódottság, vagy a túlhajszolt élvezet válik a rutin martalékává, nem?

Hiszen a végeredmény mindig ugyanaz lesz. A és B ekvivalens.

Vörös ágyneműn

Bántaóan fehéren

Fekszem én.

Térdelsz fölöttem,

Kibelez a tekinteted.

Fáj belül,

Az üreges csontokban

Valami folyékony.

Nézlek téged,

Mást látok.

Arcodon más mosolya,

Szemed pigmenthiánya

Inkább megtelik.

Cseresznye-szín ajkad

Rózsaszínesebb.

Elengedem mert,

Én is más hangján

Suttogok neked.

Más nyelvét

Húzom végig

Lágyrészeiden.

Más körme alá

Szakad a bőröd.

Ami nem is a tiéd.

Nem baj.

Én is csak fényképen

Meg tükörben

Láttam önmagam.

Te pedig

Még úgysem.

Muszáj megtennem, amiben mindig is olyan veszettül tehetséges voltam. Hátra kell lépnem, az egésznek kell bele férnie a látókörömbe, hogy aztán precízen felnagyítsam az részleteket. Látnom kell, hogy mennyi üzenet fér bele két ember összeakadó tekintetébe.

A múltkor segítettem a munkatársamnak. A barátnőmnek. Rosszul lett és hirtelen nagyon kiszolgáltatott állapotba került... Szüksége volt rám, és ez annyira megrémisztett, hogy mindent elfelejtettem. Pedig milyen magabiztos vagyok, ha elméletről van szó! Ha elájul, zárd össze a lábát, vedd az öledbe, emeld magasabbra; ha belsővérzése van, ne mozdítsd meg; ha agyrázkódása van, ne fektesd a hátára, ne engedd, hogy elájuljon. És nézz rám! Álltam felette, remegő kezekkel egy buszmegállóban, miközben a poros szél a barna haját tépte. Saját magamat se tudtam megtartani a helyzetben, nem még őt.

Hazafelé a sikertelenség keserű ízében rángatott a szél. Mintha atyai kéz markolna a ruhámba, vagy talán rendőrök - hogy képzeltem ezt a viselkedést? Hiába nyugtat utólag, hogy teljesen jól kezeltem, nekem csak a kezem remegése és az agyamban elhatalmasodott fehér zaj maradt meg.

Vajon, ha én ilyen helyzetbe kerülök, nem az lesz az első, hogy ez az emlék előfurakszik majd, és neki állok majd aggódni, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztam a másikat ezzel? Ahogy ő is tette.

Milyen jó lenne, ha a segítség biztos lenne, a hála pedig nem vonzaná a terhet.