Muszáj megtennem, amiben mindig is olyan veszettül tehetséges voltam. Hátra kell lépnem, az egésznek kell bele férnie a látókörömbe, hogy aztán precízen felnagyítsam az részleteket. Látnom kell, hogy mennyi üzenet fér bele két ember összeakadó tekintetébe.

A múltkor segítettem a munkatársamnak. A barátnőmnek. Rosszul lett és hirtelen nagyon kiszolgáltatott állapotba került... Szüksége volt rám, és ez annyira megrémisztett, hogy mindent elfelejtettem. Pedig milyen magabiztos vagyok, ha elméletről van szó! Ha elájul, zárd össze a lábát, vedd az öledbe, emeld magasabbra; ha belsővérzése van, ne mozdítsd meg; ha agyrázkódása van, ne fektesd a hátára, ne engedd, hogy elájuljon. És nézz rám! Álltam felette, remegő kezekkel egy buszmegállóban, miközben a poros szél a barna haját tépte. Saját magamat se tudtam megtartani a helyzetben, nem még őt.

Hazafelé a sikertelenség keserű ízében rángatott a szél. Mintha atyai kéz markolna a ruhámba, vagy talán rendőrök - hogy képzeltem ezt a viselkedést? Hiába nyugtat utólag, hogy teljesen jól kezeltem, nekem csak a kezem remegése és az agyamban elhatalmasodott fehér zaj maradt meg.

Vajon, ha én ilyen helyzetbe kerülök, nem az lesz az első, hogy ez az emlék előfurakszik majd, és neki állok majd aggódni, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztam a másikat ezzel? Ahogy ő is tette.

Milyen jó lenne, ha a segítség biztos lenne, a hála pedig nem vonzaná a terhet.