Egyedül érzem magam a minden napok nyomásával. Reggel egyedül kelek, kirámolom a ruhám (az ágy másik oldalán úgysem fekszik senki, nyugodtan odaboríthatom), nem kell versenyezni, hogy kinek kell jobban mosdóba mennie, én ellenőrzöm az ajtózárt magam után, saját magam sétál velem a munkahelyemig, egész nap magamban küzdök a napi teendők okozta feszültséggel, tizennégy óra robot munka után csak a sötétség és a hideg vár az épület ajtaja előtt, egyedül BKV-zok haza, a reggeli zárt én kulcsolom ki, én kapcsolom fel a villanyt, egyedül vacsorázok, egyedül keresek sorozatot elalváshoz. Így telnek a hétköznapok. Egész nap az este kilenc órás 3-10 perces időtartamú beszélgetést várom, mert akkor hallak. És bár nem mondasz sokat, nekem sokat jelent.

De az utóbbi időben ez sem boldogít. Nyúzottnak hangzol, fáradtnak, elkeseredettnek. Nem tudtam, hogy az ember hangja képes megöregedni - a tiédet matuzsálemi korúnak hallom ilyenkor. Magam elé tudom képzelni az arcod, hogy táskásak a szemeid, fakó a bőröd, ráncolod a homlokod. Mind a kettőnkön akkora a teher a hétköznapokon, egyikünk sem akarja terhelni a másikat. Hallgatunk, meg a vacsoráról beszélünk. Arról, hogy szeretjük egymást. Félig hazudozott pozitivizmussal jelülönk ki újabb és újabb hatáidőket: csak ezt kell megvárni, utána jó lesz - de jó még sosem volt. Maximum nem olyan szar. De mind a ketten lassan savanyodva várakozunk. Létezik jó ember, rossz időben? Nem hiszek ebben. Ellenben naiv ábrándokkal telve várom a napot, amikor reggel nyolcra dolgozni mész és este ötre hazajössz. Addigra én is kevesebbet fogok dolgozni, ígérem. De talán én vagyok a kevésbé talányos, nem?

Egyszer azt mondtad, hogy szerinted tulajdonképpen nem lehet dependencia nélkül létezni. Hogy muszáj egymásra támaszkodnia az embereknek egy párkapcsolatban. De tudod, ma úgy érzem egyikünk sem támaszkodik a másikra és ebben lassan végelgyengülünk. A hétvégén letetted a fejed a párnára és azonnal elaludtál - utána már indultunk haza, te a laktanyába, én az albértletbe. Így maradtunk el egymás mellett. Összekapaszkodtunk, de nem mondtunk semmit. És mintha egyre gondolnánk, azt kéred: "a jövöhétvégén lehetnénk csak kettesben? Csak veled akarok lenni, egész hétvégén."

És én rábólintok. Mert itt az újabb kijelölt cél: csak a hétvéig kell kihúzni... és az már nagyon jó lesz. Utána pedig jelöljük a következő időintervallum végpontot, amíg jó nem lesz.