Pestre költözésem után jó pár hónappal már teljesen biztos voltam benne, hogy utálom ezt a várost. Nem mertem kimondani hangosan senkinek, mert olyannak tűnt volna, mintha hálátlan lennék. A szüleim már kitanítatták a bátyám, most engem is vezetnek ezen az úton, így akárhogyan is néztem elé, muszáj volt belátnom, hogyha másért nem is, ezért az egyért kénytelen vagyok teljes erőfeszítéssel neki esni a pesti életnek.

Természetesen nem ment. Utáltam a zavaros közlekedést, a folytonos nyomort, meg a lankadhatatlan éberséget: vajon mikor válik áldozatául friss telefonom a tolakodó ujjaknak? Furán néztek, ha olvastam; de akkor is, ha csak zenét hallgattam. Dühös tekintettel méregettek, amikor a buszon nem adtam át a helyem – persze, hogy nem, tönkre menne a gerincem. Csak ez úgysem érdekel itt senkit, ebben a városban mindenkinek a saját, aktuális problémája a legnagyobb, a másik szemszöge, pedig annyit sem számít, mint egy haldokló csótány utolsó csápmozgásai.

Utáltam, hogy távol vagyok a családtól, a barátomtól, a munkahelyemtől. Meggyűlöltem a vonatozást, pedig rengeteg szép gyerekkori emlékem fűz hozzá. Elszeparálódva, kócosan és kisírt szemmel keltem, majd feküdtem. Rám omlottak az apró albérleti szobám falai. Aztán persze összebarátkoztam a lakótársammal, megismertem a történetét és az egész hosszú éjszakázásokba, rengeteg borba és sok sírásba fuldokolt… de ezt a részét tudtam szeretni. A gondolatát annak, hogy valahol, valamilyen nagyon sarkalatos pontján az életnek kicsit mind a ketten toprongyosak vagyunk, és még ha egy szót sem éltünk át azokból a dolgokból, amikből a másiknak már egy jó nagy bödönnel kijutott – együtt tudtunk érezni.

Ez volt talán az egyetlen, ami tompítani tudta a szomorúságot minden egyes perc felett, amit Pesten töltöttem. Így is elszaladt két év! Borzasztóan hosszúra nyúlt, de a maga negatív gyorsulásában mégiscsak egy pillanat volt, így visszanézve. Persze mostanra Budapest bele nőtt életem romantikus-szomorú történetébe, és ez lett: Magányvára.

A harmadik év kezdetére elköltöztem Budára, ráadásul a barátommal, de ez mit sem tud változtatni a tényen, hogy nekem Budapest örökre Magányvára marad. Most legalábbis ezt érzem – ahogy anno a vonatozásról is azt hittem, hogy sosem gyűlölöm meg, akármennyit kelljen ingáznom.

Talán két év múlva átkeresztelődik a váram.