Ma reggel nehezen ébredtem. Tegnap éjszaka sokáig vártam, hogy lesz-e telefonhívás, vagy sem.
Nem volt.
Persze ezzel semmi baj sincsen.
Nyeglén elütöttem a vérző fejem okozta aggodalmat. "Nem történt semmi!" magyaráztam neked, pedig még ma is zsibbad a seb, ha hozzáérek. Tulajdonképpen rettegtem az elalvástól, de ezt csak azzal jeleztem, hogy az ajtó alsó zárját kikulcsoltam - ha másnap reggel nem kelnék fel, be lehessen jönni a lakásba és ki lehessen menteni a kiscicát.
Olyan drámai vagyok.
Ám felkeltem és a félig nyitva hagyott ajtó jelentését vesztette. Sokáig feküdtem még a párnák közt, na nem mellkasomba fészkelő üresség miatt, amit az ajtó zárt állapota okozott; hanem a tény miatt, hogy milyen hatalmas ez az ágy. Ha-tal-mas! Olyan nagy, hogy harmad magammal is volt már kényelmes éjszakám benne. Meg hát, olyan sokat alszom egyedül, tudod? Egy évvel ezelőtt ugyanezt éltem át: a megüresedett ágy, a soha nem nyíló ajtó. Mindig az éjszakák voltak a legnehezebbek. Most is így van ez.
Csak most jobban sajog. Tudom, tavaly ilyenkor a legnagyobb mélységbe csúsztam bele - olyan pokoli nyúlüregbe, hogy még most is a kievickélés utórengéseit nyögöm.
(De az igazság persze az, hogy még mindig három levél van a hátamon. Három siratás emléke. Elférne egy negyedik is - de azt hiszem önáltatás lenne, ha a régi önmagam iránti nosztalgiára a gyász bélyegét próbálnám rásütni. Látom, hogy szép volt. Próbálom nem az ellenkezőjét hazudni magamnak, csak az az én nagy bajom, hogy a jó dolgokról nem emlékezem meg, csak a rosszakról.)
Nehezen koncentráltam a munkámra, mert tudtam, hogy ma lesz a negyedik éjszakám egyedül. Nem akarom elbagatellizálni: ilyenkor már fojtogat a dolog, hiába töltöm az időm másokkal. Igazságtalannak érzem picit ezt az egészet. Hogy az elején nem engedtem magam elmerülni benne, mert a folytonos kiugrási pontot tartottam a horizonton. Aztán amikor világgossá vált, hogy már rég a bokáimat szorongatja ez a semlyék, akkor még a kezdődő riadalom miatt szorította ki belőlem a zuhanó boldogságot a szubjektív valóság. És itt vagyunk a mostnál. A mostnál: amiben nem tudok felhőtlenül lubickolni, mert olyan ritkás a találkozás. Én értem, hogy a vágy halála a beteljesülés, de nem lehetne mégis valahogyan felváltva élvezni a kettőt?
(Mert én a folyamatos vágyakozásban is kiégek. Nem tudok ilyen hosszú ideig évődni valaki után, akitől semmi nem választ el, csak az emberilét bosszantó légyrajához hasonlító mókuskerék. Mert dolgozni kell. Reggel korán kelni. Este el kell menni még a boltba.
Elkeserít, hogy valami ennyire természetfelettit egy ennyire hétköznapi dolog képes a sarokba szorítani.
Mintha a kis gömböcből sosem szabadultak volna ki a falubeliek, mert a kondásfiú nem élezte meg a bicskáját még a délelőtt.)
És pedig szerintem a vágyat a beteljesülés hiány betegíti meg először. Aztán pedig csak úgy elporlad a megszokásban, mint a régi könyvek lapjai. Ha pedig így történik, akkor mindegy is, hogy a folyamatos katarzis előtti csalódottság, vagy a túlhajszolt élvezet válik a rutin martalékává, nem?
Hiszen a végeredmény mindig ugyanaz lesz. A és B ekvivalens.