Sokat aggódtam azon, hogy a távolság miatt meddig fog még tartani a szellős találkozásaink sora. Nagyjából a hétvégékre szorítkozott a látogatások száma, akkor is sokszor már csak éjszakai hideggel érkezett az ajtómig. Ez sokszor szomorúságot, majd a sokadik napra sztoikus távolságtartást plántált belém, teljesen tudatlanul készítve a leválásra. Hogy azért nem jön, mert nem vagyok elég szórakoztató. Könnyen egysíkúá váló, lejárt, de retronak sajnos túl silány minőségű, rongybaba vagyok.

Ám a karantén váratlan fordulópontot hozott a kapcsolatunkban: mióta letelt az a két hét szeptember elején, már megint képtelenek vagyunk leszakadni egymásról. Sokszor rácsodálkozom a kaputelefon csörgésére, mintha újra és újra elfelejteném, hogy szabad ki-bejárása van kulccsal a lakásba. Ami viszont még meglepőbb, azaz ahogyan a zsigereim nem unják még a folyamatos táncukat, vagy a vérnyomásom az ingadozást. Hogy a hasam a jól ismert izgatottságtól összerándul, majd megtelik a pillangók szárnycsapásaival és az arcomon ott árulkodik azaz idült mosoly. Hogy nem múlik kölyökkutya-lelkesedésem, amíg várom, hogy a csengés után tíz lépéssel ránehezedjen a keze a kilincsre. Hogy sosem unom meglátni.

A héten rengeteget dolgoztam, úgyhogy nagyon jól esett a közelsége, a megnyugtató kedvessége, és az a kitüntetett figyelem, amit keveseknek osztogat. Tegnap reggel még levegőt venni se volt igazán időm, és teljes elkeseredettséggel ültem a laptopom előtt fél nyolckor, már két munkahelyi hívással a hátam mögött, eurós és dolláros üzleteket böngészve.

"Mi a baj?" kérdezte. Én pedig frusztráltan elmagyaráztam, hogy szerettem volna zuhanyozni, de legalábbis megmosni a fogam, de ezer dolog van és mind határidős.

"Megmossam én a fogad?" Először azt hittem viccel. Úgyhogy együtt nevettünk, miközben elhárítottam.

"Dehogy! (...) Vagy mi, komolyan?"

"Persze." Szeme se rebbent. Én még mindig kicsit szédülten a kora reggeli kómától próbáltam kibogozni, hogy ez vajon hol helyezkedne el a párkapcsolati skálán. Nem nyomkodjuk egymás pattanásait. Orrfújás után nem kérjük meg a másikat, hogy ellenőrizze a váladék nem ragadt-e esetleg valahova, ahova nem kellene. Ha reggel felébredünk, csak fogmosás után csókolózunk. De ki szoktuk szedni egymás csipáját és ha valamelyikünk túl fáradt már este, akkor átszoktuk egymást öltöztetni pizsamába. Tulajdonképpen nagyon szolidak vagyunk. Jó, egyszer részegen köztéren könnyítettünk magunkon, közben pedig hangosan kacagva kapaszkodzunk egymás kezébe. De azért itthon még csukott ajtó a jellemző.

Végül olyan nevetségesnek ítéltem a felajánlást, függetlenül az initmitási mércétől, hogy elfogadtam. "Most már kíváncsi vagyok, hogy ezt hogyan képzelted." Tettem hozzá és tényleg nem mozdtam a laptop kijelző elől, amíg ő meglepő jó kedvvel elkacsázott a fürdőszobánkba. Ahogy visszaért, elújságolta hogy az én sorrendemben csinálta: előbb vizezte a kefét és csak utána nyomott rá fogkrémet. Tudom, hogy ő fordítva csinálja, és ettől nekem pocsolyává olvadtak a belsőszerveim, hogy nem csak én vettem észre az ő szokását, hanem ő is az enyémet. Aztán szólt, hogy vicsorítsak, ha kell - hát úgy tettem, közben pedig a külföldi dolgokkal foglalkoztam tovább. Instruált, ha kellett, és aztán tényleg ennyi: megmosta a fogam. A végén a kezembe nyomott egy poharat, ami félig volt töltve vízzel, én pedig gargalizáltam.

Egész nap ezen nevettem utána: hogy megmosta a fogam! Ki csinál ilyet? Ez olyan... tipikusan gusztustalan lányregényes fordulat. A rosszfiú, aki gyengéd és végtelen mód figyelmes a szeretett lánnyal. Akinek a kényelméért minden hülyeséget megtenne. És nem tehetek róla, de nekem még a piros pöttyös könyvek világán is túl szárnyalnak a gondolataim azóta is. Arról, hogy egyszer majd talán olyan öreg leszek, amikor már minden fájni fog. És talán ő akkor is olyan ember lesz, aki megmossa majd a fogam egy kedd délelőttön, pedig neki se lesz valószínűleg könnyebb. És esküszöm, én is megtenném neki. Ma, holnap, két év múlva, a halálunk előtt.
Mert ebben hiszek végre. Hiszen ő minden, amit elképzeltem valaha magamnak. És tiszta szívvel bízom benne, hogy mi csak még összébb csiszolódunk majd az évek alatt, és nem pedig kinőjjük egymást. Hogy egy nap nem kell eldöntenünk, hogy kinél lakjon a közös cica, mert mi hárman már mindig itt leszünk egymásnak. Elhiszem, hogy velem képzeli a jövőjét, és elhiszem, hogy egy klassz kis családot tudunk majd összedobni. Elhiszem, hogy nem kell félnem, amikor ezekről beszélek - hogy hangosan kimondjuk és ettől nem rémül meg egyikünk sem. Hiszek a tegnapokban és a holnapokban. Hiszek a hosszú telek összebújásaiban, az élet hosszig tartó ábrándban, a nehezen induló ébredéseiben, ahogy megcsapja minden reggel a kávé illata az arcom. Hiszek abban, ahogy együtt kifújjuk a füstöt, és hiszek abban, ahogy a főztömet dícséri.
Elhiszek minden kimondott és kimondatlan vallomást.

Mert hát végülis mi másom is lenne, mint a hit?