Azt a pillanatot mesélném el, amikor Pestre akartunk felmenni, de tankolni kellett. Apa otthagyott minket az autóban, anyát elöl, hármunkat hátul. Ólom-nehéz délután és egy édes sóhaj az anyósülésről: "találtam egy bountyt!" Megtöltötte az autót anya öröme, ami annyira tiszta volt, hogy azonnal megkívánta mindenki azt az egyetlen darab, nyavalyás csokoládét. De nem szóltunk, csak kipréseltük a levegőt, amire már ráakaszkodott a vágy.

És akkor anya, hátra se nézett előtte, háromba törte a csokoládét és hátra adta nekünk. Neki egy darab se jutott, de nem volt elégedetlen. Megettem a magam részét és egyszerre akartam sírni a hálától és meghalni.

Én soha nem leszek ilyen. Túl önző vagyok és mocskos. Túl sok a rémálmom.

Sokat gondolkoztam, hogy nem e lép át egy határt, ha elkezdek mesélni róla. Nem lesz-e több a jelentése, ha belefoglalom az életem egy részébe. Nem lesz nagyobb a vágyódás, mint amúgy. Azonban kénytelen vagyok belátni, hogy beletalált az életembe, tehát szóra kell hívnom.

Az életem egy nem túl látványos, vagy érdekes pontján találkoztunk. Egy mosolyra futotta, de valahogy úgy volt ez, mint az életemben most is nagyon fontos emberekkel: tudtam, hogy újabb állomáshoz értem. Mert ha felidézem az embereket, akik körbevesznek, mindenki első mosolya ott nyugszik a gondolataim között. Elő tudom hívni a helyet, az évszakot, a ruhájukat az emlékeimből – akár egy mozgóképsorozatot. Nem mindenkivel a valós „első” mosoly jelentette azt a bizonyos pillanatot. Van olyan, akivel túl voltam már jó pár hónapon, vagy éven, mire megéreztem a jelentését. Benne már az is különleges, ahogy a bemutatkozásunkkor összenéztünk. Egy asztalnyi távolságban. Tiszta volt a homloka, nem ráncolta, nem ült a szemében sem előítélet sem kétség, az arcán felfelé mozduló izmok pedig barátságos, bíztató görbületet adtak az ajkainak. Ha nem hinnék nagyon régóta a reinkarnációban, akkor abban a pillanatban biztosan eszembe jutott volna, hogy jó pár élettel ezelőtt is bemutatkoztunk már, és most csak az új matériáknak kell megbarátkozni egymással.

Talán túl hamar jöttem erre rá. Jó lenne kicsit bevárni egymást, de kezdem most, húszévesen, úgy érezni, hogy nem mindig van már erre időm. Szeretném összekapdosni az embereket, akiknek most még hatása lehet rám. Be akarom szívni magamba a beszélgetéseket. Bele szeretnék nézni ezeknek az embereknek a fejébe, meghallgatni az álmaikat, és megérteni a legszomorúbb képeket, amiket valaha láttak.

Szóval ráborítottam mindent. Sötét volt, és ez mindig segít megnyílni. Még az út menti lámpák is alig-alig húztak fénysávokat az arcán. Nekem csak a tarkóm találták.

Azt mondta sokat szokott gondolkodni. A szívem hevesen kezdett verni a mellkasomban, akár a kalitkát először látó madárkának. Szerettem volna a kezébe adni, hogy vigyázzon rá, amíg mesél… de elrontották a pillanatot az üzleti skype közönyös pixelei, meg az elcsúszó időzóna, amiben ő már hazavágyott én pedig csak az ebédlőig jutottam. Inkább lepréseltem a munkahelyi határidőnaplómba a kis cetlit, hogy mindig emlékeztessen az apró kedvességekre. Hogy mindig hálás legyek. Akkor is, ha egy nap soha többet nem beszélünk egymással.

Mert biztos vagyok benne, hogy ő is, én is cipelünk a közös kis életeinkből néhány dolgot. Még nem jöttem rá, hogy mit kellene kijavítani, hogy ebben az életben jól működjön, de nem fogom hagyni, hogy kifolyjon az idő a kezeim közül. Az elválás pillanatáig megtöltöm a közös perceket nevetéssel és tanulással, aztán kielemzem nagy magányomban, amíg zenét hallgatok, ő pedig gondtalanul alszik mellettem. És meg tanulok örülni neki, hogy mennyire hasonlítanak egymásra ők, és megértem, hogy miért vonzanak olyan erősen a szavak, amik egy picit komolyabbak a megszokottnál.

És elfogadom, hogy én minden barátomba kicsit talán többet látok a nagy rajongások között.

Pestre költözésem után jó pár hónappal már teljesen biztos voltam benne, hogy utálom ezt a várost. Nem mertem kimondani hangosan senkinek, mert olyannak tűnt volna, mintha hálátlan lennék. A szüleim már kitanítatták a bátyám, most engem is vezetnek ezen az úton, így akárhogyan is néztem elé, muszáj volt belátnom, hogyha másért nem is, ezért az egyért kénytelen vagyok teljes erőfeszítéssel neki esni a pesti életnek.

Természetesen nem ment. Utáltam a zavaros közlekedést, a folytonos nyomort, meg a lankadhatatlan éberséget: vajon mikor válik áldozatául friss telefonom a tolakodó ujjaknak? Furán néztek, ha olvastam; de akkor is, ha csak zenét hallgattam. Dühös tekintettel méregettek, amikor a buszon nem adtam át a helyem – persze, hogy nem, tönkre menne a gerincem. Csak ez úgysem érdekel itt senkit, ebben a városban mindenkinek a saját, aktuális problémája a legnagyobb, a másik szemszöge, pedig annyit sem számít, mint egy haldokló csótány utolsó csápmozgásai.

Utáltam, hogy távol vagyok a családtól, a barátomtól, a munkahelyemtől. Meggyűlöltem a vonatozást, pedig rengeteg szép gyerekkori emlékem fűz hozzá. Elszeparálódva, kócosan és kisírt szemmel keltem, majd feküdtem. Rám omlottak az apró albérleti szobám falai. Aztán persze összebarátkoztam a lakótársammal, megismertem a történetét és az egész hosszú éjszakázásokba, rengeteg borba és sok sírásba fuldokolt… de ezt a részét tudtam szeretni. A gondolatát annak, hogy valahol, valamilyen nagyon sarkalatos pontján az életnek kicsit mind a ketten toprongyosak vagyunk, és még ha egy szót sem éltünk át azokból a dolgokból, amikből a másiknak már egy jó nagy bödönnel kijutott – együtt tudtunk érezni.

Ez volt talán az egyetlen, ami tompítani tudta a szomorúságot minden egyes perc felett, amit Pesten töltöttem. Így is elszaladt két év! Borzasztóan hosszúra nyúlt, de a maga negatív gyorsulásában mégiscsak egy pillanat volt, így visszanézve. Persze mostanra Budapest bele nőtt életem romantikus-szomorú történetébe, és ez lett: Magányvára.

A harmadik év kezdetére elköltöztem Budára, ráadásul a barátommal, de ez mit sem tud változtatni a tényen, hogy nekem Budapest örökre Magányvára marad. Most legalábbis ezt érzem – ahogy anno a vonatozásról is azt hittem, hogy sosem gyűlölöm meg, akármennyit kelljen ingáznom.

Talán két év múlva átkeresztelődik a váram. 

Hónapok óta nem veszek levegőt. Nem öltözök fel. Nem mosok fogat. Nem eszek. Nem pislogok.

Sárral kenem az arcom. Fázik a lábam és megpróbálnak kirabolni. De nem érek semmit. Telefon, pénztárca, cipő, kabát, járnak nélkülem. A zsebbe nyúlnak, mélyen és szemtelenül. Semmi profizmus, csak a puszta kisemmizés. De az csak a kabátom. Ezer forint. Meg ikea kártya.

És én mit csinálok?

Azt hiszik büntetek. Mindenki azt hiszi. Elsúgom Neki: "meg szeretnék halni". És annyit mond: "ne ijesztgess ezzel reggelről".

Jó.

Elmegyünk wellnesezni. Eszünk, iszunk, folyton iszunk, szaunába ülünk, nevetünk, névjegyeket szerzünk, mosolygunk, ténfergünk. Én rágom a füled. Menjünk Debrecenbe. Csak egy délután. Szólok majd Neki, hogy ott vagyok.

"Örülne neked?"

Nem, biztos nem. Nem írok Neki. Nem hívom fel. Beírom az SMS-t, kitörlöm. Ahogy minden egyes alkalommal. Méreggel a gyomromba. Írok, majd kitörölöm. Messenger, SMS, levél. Beírom, kitörlöm. Be-ki, be-ki, be-ki.

Négy kéz láb vagyok az ágyon. Türelmesen, kedvesen, tenyerét a vállamon pihentetve megkérdezi, hogy kijebb tudnék-e menni. "Persze". És már a tükör előtt vagyunk. Vörös színű nyak, elnyílt ajkak. A hajamba markol, hátra húzza, hogy lássuk egymás arcát. Másik keze a vállamba mar. Ugyanaz, mint az üzenet írás. Be-ki, be-ki, be-ki. Figyeli a hátam, a combjaim, nézem az arcát (az enyémre nem tudok), fázisok haladnak át rajta. Csak analizálok. Semmi másra nem akarok figyelni.

Be-ki, be-ki, be-ki. A Nagyerdőben járunk. Imádja. Ugyanaz a reakciója, mint nekem nyáron. Csak most Ő az őszben sétál. Azt rebesgeti, hogy ide szeretne költözni. Képzeljem, a gyerekek... majd itt, a színháznál... a betonon... Látod? Lépnek és ugranak. Fiatal, világos kis gidák. Zsebibabáim.

Elmegyünk Hozzá? Áh... biztos dolgozik. Délelőttös, gondolom. Gondolod?

Melyik is a best fm? 98? 95? Hm? Hallgathatnánk. Hallgatok.

A nők kórképekkel dolgoznak. Mármint persze, a férfiak folyton eltörik valamilyüket, náthásak, lázasok. De a nők... Mi máshogy vagyunk betegek. Mert mindenki csak belénk akar tenni dolgokat. Ujjak, menzesz praktikák, szivacsok, vibrátorok, farkak, antennák. Belénk kényszerítik a betegségeket. Felfalnak, megölnek.

A kórházban is.

Holnap költözök fel Pestre. Elindul egy élet, amire addig a pontig vágytam, amíg meg nem kaptam.

Nagyon fura dolgokat érzek. Forgatom a gyűrűt az ujjamon, amit alig egy órája az ágyra vágtam és elküldtem a francba az ajándékozót. Nem értem a probléma gyökerét. Nagyon szeretem és ő is nagyon szeret, akkor mi az oka a folytonos veszekedéseknek?

Nem akarok elmenni. Addig nem, amíg nem oldottuk meg az életet.